Richard Rohr: Fiúkból Férfiak (kivonat Richard Rohr írásából) A probléma Az utóbbi öt esztendő során módszeresen vizsgáltam különféle kultúrák eljárásait, hogy miként nevelik ăfelnőttéÓ a fiúkat. Úgy tűnik, a közelmúlt nyugati kultúrája az egyetlen, amely úgy tartja, nincs szükség a fiatal férfiak ăbeavatásáraÓ. Az összes többi kultúra úgy vélekedik, hogy ha a fiatal férfi nincs beavatva a ătitkokbaÓ akkor nem fogja tudni, mit kezdjen a fájdalmával, és szinte biztos, hogy visszaél a hatalmával, amikor hatalomhoz jut. Úgy tűnik, igazuk van. A közelmúlt jelenségei, úgymint a Millió Férfi Felvonulása (Million Men March), az Ígéret Megtartók (Promise Keepers) és egyéb nem vallásos férfi mozgalmak a maguk módján próbálták meg kitölteni ezt a vákuumot. Mindaz amiről most szó lesz -- a férfi lelki élete, életútja és a férfivá válási rituálék -- sok vitát vált ki manapság, kérdéseikre sokan várnak választ. Egyházainkban megvannak a lelki megújulás formái és megvannak a beavatáshoz kapcsolódó szentségek, mégis a közelmúlt felmérései azt tárták fel, hogy az egyházban aktív tagok 80 százaléka nő. A férfiak nem érzik magukat otthonosan a spiritualitás világában. ----- A beavatás csak akkor működik, ha létezik egy közös spirituális bölcsesség, amelybe a fiúkat be lehet vezetni. Amit csak úgy érdemes felmutatni, ha az emberek nagy többségének felfogásában gazdag és értékes élményként él. Egy dekonstruktív kultúrában nincs mibe beavatni a fiúkat, legfeljebb a személyes férfi szenzibiltásukba. Persze ez is hasznos, sőt mi több szükséges, de nem hoz létre koherens kultúrát illetve megbízható és józan civilizációt. Hogy az átváltozás rítusait átéljék a mai férfiak csak a létező közmegegyezéshez tudnak fordulni: sporthoz, oktatáshoz, munkához, cserkészmozgalomhoz, és a hadsereghez. Edzők és kiképző-őrmesterek lettek a mentoraink, a dohányzás az autóvezetés, a pénz-, kitüntetések-, barátnők-, rangok- és fokozatok megszerzése a beavatási rítusaink. ----- Végül is az élet előbb vagy utóbb beavat, csak lehet, hogy már túl későn, illetve lehet hogy amikor megtörténik nem fogjuk fel hogy ez szent dolog. A beavatás nélkül csak egy összevissza univerzumban élünk. Csak számítással és irányítási szándékkal közeledünk hozzá, mert úgy gondoljuk: rajtunk kívül nem irányítja senki. Legalábbis olyan nem, akit ismerünk, és akiben bízhatunk. A beavatatlan férfi egy szétszabdalt világban és elszigetelt testben él. Minden viselkedési mintáért, amit létrehoz neki kell felvállalnia a személyes felelősséget. Ugyanígy az összes kapcsolatért is, amit teremt Đ ha egyáltalán teremt. Ez egy töredékes, nem koherens és végül is biztonság nélküli világ. Nem csoda, hogy a mi mitológia nélküli kultúránkban a tipikus fiatal olyan sok időt tölt a helyének megkeresésével, a felfelé kapaszkodással és a túlkompenzálással. Belül tudja, hogy amit csinál nem érvényes Đ mert nem tiszta. Egy valóban beavatott férfi, ezzel szemben a jelentés tiszta univerzumában él. Még a látszólag megmagyarázhatatlan, még a fájdalom is jelentéssel telik meg számára. ----- Lényegében a beavatás inkább a jelentés szent kozmológiai szövetének megszövéséről szól, mintsem erkölcsi alapelvekről. A rituálé, úgy tűnik, főleg a tudatalattihoz beszél, de eközben arra készít fel, hogy képesek legyünk befogadni a tudatosat. Ilyen módon az átváltozás rítusa több mint üres lecke a korrekt viselkedés szabályairól; feltételezésem az, hogy a rituálé fogja össze a 'jelentést', összebékíti az ellentéteket, a tudatalattihoz beszél, és jobban átalakít, mint bármilyen ceremónia vagy puszta rangba helyezés. Ez kemény feladat lesz a nyugati elme számára. ---- A legjobb, amit a beavatandó tehet, hogy felfedezi és megtanulja becsülni a mintákat, amelyek már léteznek. Már születése előtt is voltak, és nélküle is lesznek. Megszenteltté válik, de nem a személyes értékei miatt, hanem mert kapcsolatba lép azzal, ami a lényege. Ez a kapcsolódás nem olyasmi, amit bizonygatni kell, és nem ăzarándokként és idegenkéntÓ küldi bolyongani a világba. Valószínűleg ezért használunk rá ilyen furcsa szót, hogy ăvégzetÓ. Normális esetben hátralevő élete legtöbb részét azzal tölti, hogy ezt a kapcsolódást keresi Đ minden módon. ----- A férfiak utóbbi generációt a háború avatta be, részlegesen. önfegyelmet tanított nekik a közös jó érdekében, önfeláldozást olyan dolgokért, ami náluk hatalmasabb, Zászlók és himnuszok előtti tisztelgést, a haza és egy ideológia megbecsülését. ös -- el kell ismernünk -- ez a nem vallásos beavatás jól szolgálta az uralkodni vágyó egó viszonylagossá tételét egy hatalmasabb önmagunk érdekében. Nem találtunk mást, ami helyettesíthette volna a 'nagyobb-mint-én' jelentést, amit a férfiak akkor találnak meg, amikor valami náluk nagyobbhoz kötődnek. Ez elveszi a kalandozási szorongásukat és mint fügefalevél takarja a elsődleges formájukat. --- A sport és a hírességek képviselik azt, amit leginkább közel érzünk a mitikus státuszhoz. Egy olyan kultúrában, amely elveszítette a hős definícióját és már nem is vár hősökre, megelégszünk avval, ha közismertek lehetünk. A beavatás arra való, hogy megfogalmazzuk az igazi, a kultúránknak fontos hősiességet. Azt közli a fiatalokkal, hogy mi az, amiért érdemes szenvedni, és van annyira nemes, hogy érdemes meg is halni érte. A háború csak akkor szolgál hatékony beavatási rítusként, ha a kultúra többsége egyetért abban, hogy az tényleg ăcsodálatosÓ, ami többé-kevésbé általános minta volt az egész emberi történelem során, annyira, hogy vallások sem állhattak ellen neki. Ellenben minden széthullott a németek számára a második világháború után és az amerikaiak számára a vietnami háború után. Utána semmi nem volt már benne, ami mitikussá emelhető lett volna! A vietnami háború utáni Amerikára egy egész országra való idősebb férfi maradt, aki tévesen a militarizmusba és materializmusba lett beavatva, meg egy közép-generáció, akik minden erejüket a saját jelentőségük bizonygatására vesztegették, továbbá egy csomó szomorú ifjú, aki nem hiszi, hogy bármi szent titok létezhetne, amibe beavatódhatnának! Nem csoda, hogy dekonstruktívak lettünk. Nem tudjuk, mit kezdjünk a fájdalmunkkal, és tudjuk, hogy hatalmunk legnagyobb része hamis és értéktelen. Visszahozhatunk valamit? Van-e egyáltalán olyasmi, amibe a fiatal fiúkat beavathatnánk? Van-e valami közmegegyezésszerű ăcsodaÓ? Ezek olyan kérdések, amelyeket fel kell tennem, és amelyekre még csak részleges válaszaim vannak. Az alábbi irányelveket azért ajánlom, hogy próbáljunk meg újra felfedezni olyan beavatási mintákat, amelyek a mi korunkban és kultúránkban is működhetnek: 1. Az identitás magánjellegű felfedezése nem elég. Kell valamiféle ătisztaÓ közmegegyezésnek lennie. Az intézményes egyházak ezt nem túl jól közvetítik. 2. Lennie kell egy közösségnek is, akik egyetértenek ezzel a jelentéssel és meggyőződéssel, sőt folyamatos buzgalommal végzik a beavatást. Ez nem válhat csak egy hétvégi nekibuzdulássá. Most látom miért térünk vissza újra az egyházközösség valamilyen formájához. 3. Valamiféle pozitív és jó dologba kell beavatódni, nem olyasféle ideológiába, amely valami ellen, valamitől való félelemmel, haraggal lép fel, vagy mások felett szerzett előnnyel kapcsolatos. Behatolás egy olyan elmélyült gondolati térbe, ahol a folyamatos átalakulás megtörténhet, azaz nem egy versengéssel teli térbe, ahol a saját definiálásom és önmagam kipróbálása folytatódik. 4. Ideális esetben a fiatal fiú beavatását egy eléggé hosszú készülődési és várakozási időszaknak kell megelőznie. A keresztapáknak, apáknak, nagybácsiknak, nagyapáknak és egyéb meghatározó személyeknek (akiknek a szerepét újra fel kell fedezni) legalább egy évig kell készülődésben tartani őt. 5. A rítusokat az teszi erőteljessé és hatékonnyá, hogy őseink is ugyanígy végezték őket és kötődnek a Hősiesség a Jó és a Szent archetipikus fogalmához. A nyugati kultúra számára ez az átalakulás zsidó-keresztény szimbólumainak világos és magától értetődő birtoklását jelenti. Ezeket ki lehet, és ki kell egészíteni olyan helyi és természeti rítusokkal, amelyeket a keresztapák és beavatók alakítanak ki. Nagy archetipikus szimbólumokat nem lehet a semmiből kreálni néhány nap alatt. 6. Az ideális kor 13 és 16 év között van, annak tudatában, hogy miközben sok minden történhet a fejük felett, az átalakulás és a kozmológia változatlan és nagy esély van rá, hogy az ő jelentést adó mitikus univerzumukká is ez válik. Amikor a tényleges megsebződés történik az élet derekán, már emlékezni fog, ăbe lesz oltvaÓ a tudással. 7. A rituális napok alatt, központi kérdés, hogy intim kapcsolódás jöhessen létre a fiúk és az idősebb férfiak között Đ egy közeg, amelyben a közös szeretet és megbecsülés megnyilvánulhat, továbbá a közösségben való helyét és feladatát mindenki megtalálhassa. A jogok csak ezen viszonylatok és felelősségek eredményeképpen következhetnek! Megérzik, hogy a mitikus univerzum nem komoly, ha a jogokat olcsón adják a számonkérés felelőssége nélkül. 8. Sem az apa sem az anya sem a beavatók nem kérik a fiú engedélyét azaz hogy ăakarjaÓ-e az egészet. A legmegfelelőbb attitűd, hogy várakozik és vágyakozik rá, már évekkel előtte, azaz a család hagyományaiban az elvárásnak élnie kell. A hagyományos elvárás hiánya súlyos gond manapság, de eléggé sokáig össze kell tartanunk, hogy történelmet teremthessünk magunknak. 9. Minden beavatási rítus a titokzatosság jellegzetességeit mutatja, egyrészt, hogy a szükséges aggodalmi és várakozási szintet fenntartsa, és a pusztán elmesélés általi átadás lehetőségét utána lehetetlenné tegye. Csak az időbeli és térbeli paramétereket jelezzük, ne közöljünk túl sokat előre, csak hogy mit kell magukkal hozniuk és hogy kik lesznek ott. Ezután, ahogy Heinrich Zimmer mondja, ăa legjobb dolgokról nem lehet beszélniÓ. 10. Végül pedig csak azt lehet átadni, amit birtokolunk. Azaz ha a beavatók maguk nem estek át jelentős lelki utazáson, akkor valójában nincs mit mondaniuk a fiataloknak. A beavatás akkor üres paródiává sekélyesedik, ideges férfi viccelődésbe vagy görcsös szimbolizálásba süpped. Még az is lehet, hogy a fiúknak tetszeni fog, de ettől nem nyílik meg az alternatív univerzum. Amikor az én generációm arrogáns módon kinyilatkoztatta, hogy nem bízunk meg senkiben, aki elmúlt 30, nem is tévedtünk olyan sokat. Az attitűd durva volt, de a felismerés helyes Đ a század elejétől Amerikában felnőtt férfiak legtöbbje nem lépett be az alternatív univerzumba. Készen vettek át egy rendszert, ahogy az volt Đ és mintegy mellesleg templomba is jártak. Mi a mi teendőnk? Fel kell tenni a helyes kérdéseket: hogyan lettem én magam beavatva? Mik a lényeges ătitkokÓ, amiket át kell adnom? A beavatás mindig az átalakulásról szól: a kitartásról, a fájdalom hatalommá való alakításáról. Nagyon kevesen jól képzettek közülünk ezen a téren, még az egyháziak sem, akik inkább válságkezelőnek mintsem átalakító katalizátoroknak tekintik magukat, karrieristái az alternatív tudásnak inkább mintsem prófétái. Azt hiszem ez a vákuum az, amibe a kortárs férfimozgalmak berobbantak. ös itt nem az az első és legfontosabb kérdés, hogy egyetértünk-e az üzenetükkel vagy stílusukkal. A férfiak lelki élményeket keresnek, keresztapákra vágynak egy olyan országban, ahol nagyon kevés van belőlük. Legalább felismerik az igényt és látják a problémát, és kevés hasznukra vagyunk azzal, ha elítéljük és lebecsüljük őket ahelyett, hogy pozitív alternatívát kínálnánk nekik. A kamaszodás lépései szükségszerűen éretlenek és a bölcsek mindig hajlandók várni. A feladat talán az, hogy olvassunk, tanuljunk, imádkozzunk és szenvedjünk egy darabig. Ne feledjük, isten és az élet mindenféleképpen beavat. Csak várakozónak és késznek kell lenni. Lehet hogy ez a rövid cikk elég, hogy elindítson. A lényeges üzeneteket sok kultúra tanulmányozásából merítettem. A férfi beavatásnak az alábbiakat kell közvetítenie a fiatalokhoz: Az élet nehéz Ha ennek tudatába kerülünk korai életszakaszunkban, és nem vesztegetjük az időnket azzal hogy igyekszünk elkerülni illetve megkönnyíteni, akkor ironikus módon kevesebb haszontalan szenvedést nyerünk hosszú távon. Ha elkerüljük az emberi létre feljogosító fájdalmat, sokkal hosszadalmasabb, értelmetlenebb és mélyebb fájdalmat idézünk magunkra. Meg kell halni A halálunk bizonyosságát és valóságosságát kézzel foghatóvá kell tenni. A fiúnak úgy kell élnie, mint aki már átélte az ăelső halálátÓ és már nem védi magát a második közeledtekor. Ez nyilvánul meg a hagyományos keresztény keresztelési tanításban: ăTudnod kell, hogy te aki megkereszteltettél, a Krisztus halálára vagy feljogosítva a keresztelésed által.Ó (Szent Pál levele a Rómaiakhoz 6:3) A halálunkat próbatételek által kell ritualizálnunk, szembenézni a veszteségekkel és a veszteségtől való félelmünkkel, és a megkeresztelés szimbolikus fulladásával. Manapság gyakorlatlanok és készületlenek vagyunk bármilyenféle veszteséggel szemben. A ăszenvedésÓ ahogy a Buddha mondja ăaz egyesség részeÓ. Nem vagy annyira fontos A kozmikus és a személyes alázat központi fontosságú a világunk igazsága és boldogsága érdekében. A beavatandót a világgal, mely kellő alázatot követel, megfelelő viszonylatba kell helyezni, egyébként túl- vagy alulértékeli magát, ami állandó bizonygatási kényszert szül. Ez éppen majdnem az ellenkezője a posztmodern ăén különleges vagyokÓ jelszónak. A kicsinység nem szégyelleni vagy titkolni való, hanem a közösség, család és minden szolgálat alapja. Nem te vagy az irányító A hatalom illúzióját mindenkinél fel kell váltania a maga gyengeségének tapasztalata. Rendszerint csak a szenvedés képes ezt elvégezni, főleg a nem megérdemelt szenvedés az olyan dolgok, ami ellen nem tehetünk. A valóság és az Úr az irányító, és ezt mi rendszerint nem fogadjuk el mindaddig, amíg nem jutunk el a belső erőforrásaink határáig. Az életed nem rólad szól Ez a legfontosabb mindent összegző élmény. Rá kell ébredned, hogy része vagy valaminek, valami nálad sokkal nagyobbnak. Az életed nem rólad szól, hanem Istenről. Ennek következtében az egész emberi tapasztalat drámaian új karaktert ölt. Ezt nevezzük szentségesnek. Ha mindez negatívnak vagy tévesnek tűnik előtted, akkor ez annak a megnyilvánulása lehet, hogy mennyire mélyen hatott ránk a közelmúlt nyugatjának lágy és individualista erkölcse. Az emberi jogok és a technológia terén elért előrehaladásában nem talált módot arra, hogy az individuális egyént a nagyobb egészséges társadalomba integrálja. Ez a nagyobb és egészséges társadalom pontosan a beavatás eredménye Đ az individuális egyén méltóságának és fontosságának feláldozása nélkül. A beavatási rítusok célja, és az egészséges vallás lényege, hogy belehelyezze és hazugság nélkül eligazítsa az egyént a mindenségben. Ez az igazodás a tartós és mély emberi méltóság alapja, egy olyan méltóság megnyilvánulása, amit a fiatal immár mindenben és mindenkiben értékelni tud, mert nem csak a sajátja. Hanem a miénk.